Többnyire a mozgásról, a rehabilitációról és a test jelzéseiről írok. Most úgy gondoltam, ideje megmutatnom azt is, honnan indult nálam mindez. Ez a történet arról szól, hogyan talált rám ez a hivatás, és miért hiszek ennyire abban, hogy a figyelem, a jelenlét és a jól irányzott segítség valóban változást tud hozni.
A kezdetek:
Őszinte leszek, nekem nem úgy indult ez az egész, hogy „gyerekkorom óta része az életemnek a mozgás”, sőt épp ellenkezőleg. Ügyetlen kislányként tartom magam számon. Hosszú kezek, lábak, gyorsan növő „gyógytornás(z)” gyerek.
És 18 évesen nemhogy pontosan nem tudtam, mivel akarok foglalkozni, még a körvonalak is alig-alig rajzolódtak. Annyit tudtam, hogy segíteni akarok. De hogy kinek, miben, hogyan? Nem volt kész forgatókönyv, nem volt meg a naaagy felismerés, hogy na igen, én majd emberekkel fogok dolgozni, testtel, mozgással, rehabilitációval, bizalommal, figyelemmel. Az egész sokkal hétköznapibban kezdődött.
A gimi utolsó évében olvastam egy cikket a Cosmopolitanben. Egy kineziológusról szólt. Pontosan már nem emlékszem, mi volt benne, csak arra, ami valamiért nagyon megmaradt bennem. Izomtesztelés, oldás, jobban levés. Talán ennyi. És ez a pár szó akkor valamit nagyon megmozgatott bennem. Emlékszem, hogy foglalkoztatott. Hogy mi is ez. Hogy hogyan lehet a testtel úgy foglalkozni, hogy attól valaki tényleg jobban legyen. Nem csak fizikailag, hanem valahogy egészében.
Közben ott volt a továbbtanulás kérdése is, ami akkoriban még annyiból állt, hogy ott volt az a vastag felvételi tájékoztató könyv, amit a tinédzser lapozgatott, bújt, próbált értelmezni, és közben valahol azt is próbálta kitalálni, hogy tulajdonképpen mi lesz, ha nagy lesz. És akkor a sok apró betű, táblázat és lehetőség között egyszer csak feltűnt valami: a TF-en indul egy Humánkineziológia nevű szak. Vagyis nem is a TF-en, mert akkoriban épp Semmelweis Egyetem Testnevelési- és Sporttudományi Karának hívták. Matek és magyar érettségivel lehetett jelentkezni, fizikai alkalmassági abban az évben éppen nem volt (tuti nyomdahiba volt, aztán úgy maradt, de ha lett volna olyan, mint a korábbi években, akkor valószínűleg nem kerülök be).
Ez szuper. Ott a helyem!
Nem is dilemmáztam túl sokat. Első helyre ezt írtam be. Utána két pszichológia szakot, végül a gyógypedagógiát.
Az első helyre felvettek.
És valahogy az egész már a Déliben, a gólyatáborba indulás pillanataiban jó érzéssel töltött el. Összeverődött egy szuper kis csapat, remekül éreztem magam: volt bennem izgalom, kíváncsiság, és az a jóleső érzés, hogy talán valami olyasmibe kezdek bele, ami nekem való. Aztán a tatai táborban a felsőbb éves instruktoroktól elég gyorsan megtudtam, hogy ez nem az a kineziológia, amiről a cikk szólt.
Sőt, nagyjából az is kiderült, hogy ezt a területet sokan nem ismerik, a munkáltatók nem tudnak vele mit kezdeni. Még TEÁOR kódja sem volt akkoriban, nem lehtett sehova besorolni. Íg nem volt az a klasszikus, kényelmesen megfogható életpálya modell, amitől az ember rögtön megnyugszik, hogy igen, akkor majd ezt csinálom, itt, így, ekkor, és akkor majd X évenként így lépek előre.
És mégsem ment el a kedvem.
Sőt.
Ahogy egyre jobban beleláttam, egyre izgalmasabbnak tűnt. Nem úgy, hogy minden világos lett. Fogalmam sem volt, mit kezdek majd vele. De élveztem. Tetszett benne, hogy a test felől közelít az emberhez. Tetszett benne, hogy egyszerűen életszagú és mellette lenyűgözően összetett. Tetszett benne, hogy nem csak az elméletről, hanem nagyon is valóságos kérdésekről is szól, hogy tele van gyakorlattal. Hogy órákat ültünk a sportkórházban a kispadon a gyógytornászt nézve. Meg labdát dobáltunk Testnevelési játékok órán. Meg úszni tanítottunk ovisokat. (Meg elmélettel is: kőkemény anatómia, élettan, kémia és biomechanika vizsgák voltak.)
Ezekkel az élményekkel dőlt el.
Aztán a tanulásból egyszer csak lett a valóság
Már egyetem mellett elkezdtem dolgozni. Diákmunkában irodai masszírozással foglalkoztam (a színházi ruhatáros és hostess munkák mellett). Aki dolgozott már így tanulmányok alatt, az tudja, milyen ez: kicsit mindenből van benne, közben keresed is magad és közben építkezel is.
És az irodai masszázs több lett egyszerű munkánál. Megláttam, hogy mennyit számít az, ha valakire tényleg figyelnek. Ha valaki végre megáll egy pillanatra. Ha valaki meg meri mondani, hogy itt fáj, ott húzódik, ettől fáradt, attól kimerült, ebbe pedig már bele is keményedett egy kicsit. Az irodai masszázsból aztán munkahelyi egészségfejlesztés lett: céges tornák, állapotfelmérések, tanácsadások.
Elvégeztem a testépítés–fitness oktatói majd a személyi edzői képzést, elindítottam a Vibro World nevű vállalkozást, majd jöttek a saját terek, a továbbképzések, a holisztikus szemlélet. Az évek alatt a szolgáltatások változtak, a cél sosem:
hozzásegíteni az embereket ahhoz, hogy jobban érezzék magukat a testükben.
Beleszerettem abba, hogy emberekkel foglalkozom
Abba, hogy többnyire mosolyogva távoznak. Abba, hogy a bizalmukba fogadnak. Abba, hogy amikor a test oldódni kezd, sokszor nem csak egy izomcsomó enged el, hanem vele együtt a feszültség, a fáradtság, egy elakadás, egy nehéz nap, egy régi történet, vagy valami olyan, amit addig senki előtt nem mondtak ki. És én valahogy mindig nagyon természetesen voltam jelen ebben. Abban, hogy lehet ennek teret tartani. Hogy lehet úgy jelen lenni a másik ember mellett, hogy közben nem kell „megjavítani”, csak jól figyelni, jól kérdezni, jól kísérni. És attól valahogy már el is kezdődik a változás. Ebbe szerettem bele igazán.
Ma már a munkám nem csupán arról szól, hogy megmaszírozzak egy beállt nyakat vagy betanítsak egy tornasort. Arról inkább, hogy visszaadjam az irányítást a test fölött, és vele együtt az életbe vetett bizalmat is. Hogy aki hozzám jön egy problémával, azt érezze: van megoldás, és abban ő is részt vesz.
A vendégeim szerint „csoda kezem van”. Én inkább azt mondom, tudatos figyelmem van: minden érzékemmel hallgatom a testet — hol suttog, hol kiabál, mert mindig mond valamit. Segítek lefordítani.
A humánkineziológiából hozott széles látókör, az ideg– és mozgatórendszer mély ismerete, az FDM-től a jógáig terjedő tanulmányaim, valamint az a híd, amit a tudományos és a lelki megközelítés között tartok – mind ugyanazt szolgálja: hogy láthatóvá tegyem azt, amit a rendszer vagy a megszokás láthatatlanná tett. A fájdalmat, amit legyintéssel intéztek el. A testet, amit senki nem hallgatott meg. Az embert, akiben ott a vágy a könnyed mozgásra.
És amikor a vendégem fájdalom nélkül hajol le és köti be a cipőfűzőjét, vagy könnyeden fordul hátra az autóban tolatás közben, vagy gondolkodás és előfeszítés nélkül emelheti fel az időközben 15 kg-sra nőtt gyermekét az a pillanat mindig ugyanúgy megérint. Mert ez az, amiért itt vagyok: hogy újra otthon lehessen mindenki a saját testében.
