Gyerünk, anyukám!

Hogyan kerültem a Gyerünk, anyukám! kötelékébe?

Vancsura Vera
5 perc olvasási idő

Hogyan kerültem a Gyerünk, anyukám! kötelékébe? – Egy történet 2018-ból

2018-at írtunk. A nagyfiam még 1 éves sem volt, én pedig épp próbáltam megtalálni magam a friss anyaság, a kialvatlan éjszakák és a „ki is vagyok most?” érzései között. A munkához fűződő kapcsolatom akkoriban inkább nosztalgikus volt, mint valós: vágytam rá, de még nem láttam, hogyan térhetnék vissza.

És ekkor csörrent meg a telefonom.

Mogyorósi Kriszta keresett meg, hogy lenne-e kedvem videót felvenni a Gyerünk, anyukám! számára.

Hogy kerültünk mi egy platformra? Onnan, hogy Kriszta édesanyja jó ideje járt hozzám tornázni. Sokszor megfigyeltem már: ha egy anyuka jól érzi magát nálam, előbb-utóbb a lánya (fia, férje, kollegája, stb.) is betéved. Így történt Krisztával is — párszor mozogtunk együtt, beszélgettünk, dolgoztunk a testén, a mozgásán.

Aztán, amikor a Gyerünk Anyukám akkori gerincfelelőse továbbállt, Kriszta engem talált a helyénvaló embernek a feladatra.

És én?
Hát… szorongtam. Nagyon.

„Basszus, én ezeket a nőket néztem monitoron!”

Arra már nem emlékszem pontosan, milyen volt az első felvétel.
Arra viszont kristálytisztán:
készítettem pálcikaemberekkel az óravázlatomat, és azt éreztem:
„Úristen, ehhez a feladathoz nekem most nagyon fel kell nőni.”

Azoknak a nőknek a helyére állni, akiket én magam is követtem, néztem, tiszteltem… hát, az egó simogatása helyett inkább erős bizsergető felelősség volt.

De megtettem.
Aztán jött még egy felvétel. Meg még egy.
És vele együtt az első visszajelzések:

„Jó lesz ez így, Vera.”

És innen már nem volt megállás.

Pici baba, határidők és az újra dolgozás öröme

Meg kellett oldani mindent úgy, hogy közben egy alig totyogó kisfiú vár otthon.
Időzítések, altatások, rohanás, szoptatás, kamera előtt mosolygás – igazi anyukás multitasking.

De közben ott volt bennem valami óriási feltöltődés:
a felismerés, hogy juhhuu, újra dolgozom.

Akkoriban már tartottam kisbabás jógaórákat az Anyahajóban (ennek a története talán egy másik cikk témája lesz 😉), de a Gyerünk, anyukám! egy teljesen más világ volt. Egy közösség, egy mozgalom, egy olyan energiabuborék, ahol egyszerre lehettem szakember, anya, nő és ember.

Azóta is GYA-s vagyok – és ez már identitás

Eltelt hat év, és bár az együttműködés intenzitása folyamatosan változik, a kötődés nem.
GYA-snak lenni már az identitásom része.

Mert tudom, hogy ugyanazzal küzdök, mint az anyukák a monitor előtt:
– kevés az idő,
– a gyerek rámfekszik edzés közben,
– van olyan, hogy csak 10 percem jut a mozgásra,
– és olyan is, hogy az egész edzést elviszi egy váratlan „anya gyereeee”.

Talán annyi az előnyöm, hogy nálunk mindig kéznél van a jógaszőnyeg meg pár súlyzó. De az élet ugyanolyan hullámzó, a kihívások ugyanazok.

És mégis: amikor a szőnyegre állok — akár kamera előtt, akár nélküle — azt érzem, hogy nem vagyok egyedül.
Hogy sok száz sorstárssal együtt mozdulok.
És ez hihetetlen erőt ad.